Megírlak

Megírlak. Biztosítom a halhatatlanságodat. (És a sajátomat.) Kapsz egy fejezetet. Neked adom és ajánlom a „szertelen férfi, ki nem ismeri a tiszteletet”.

Veszteni tudni kell, ahogyan csalódni is. Elfogadni, elismerni és tovább lépni. Boldog vagyok, hogy megtörtént és sajnálom, hogy így lett vége. Már nem akarok mondani semmit, nem akarok tenni semmit. Mosolygok, mint azelőtt. De könnyeket csaltál szemembe, és megsirattam a férfit, akit nem ismertem meg. Megteremtettelek, és te lelkesen játszottad a szereped. Eljött az utolsó előadás, s mi búcsút intettünk. Szavak nélkül, hátat fordítva. Ahogyan meg volt írva.

Persze ez utóbbi hazugság, de jól hangzik. Jobban, mint a valóság. Érzéketlen, fagyos szempár. Megjátszva derűs és könnyed, odaadóan figyelmetlen. Fáradtnak tűnsz. A sok hazugság? Kellemetlen. Nincs tükör, mi ne repedne, megpillantva a csalfa arcot. Igen, a tiéd. Őszintén. Keresek egy szinonimát, vagy leírom a definícióját. Akkor talán megérted. Az élet nem a játszótered.

Bíztam benned. Félreismertelek. Miközben játszottad az elvárt szerepet, elfelejtettem, hogy csak maszkot viselsz. Oh, eszembe jutott egy mondás. Így szól:

A nők képesek egy kis kedvességért szeretkezni; a férfiak képesek kedvesek lenni egy szeretkezésért.

Mit gondolsz? Találó, nem?

Sokáig mentegettelek. Már nem tehetem. Csúnyán szembesültem a tényekkel.

Végszóként köszönök mindent. Legyél jó ember, ne csak beszélj róla. Hangsúlyozd az értékeid (nem a  ...  nagyságára gondoltam), és tisztelj mindenkit. Ezeket is olvastam valahol.